Ineffably wierd

Szóval, vizsgaidőszak és egyebek, de Mitsukinak születésnapja volt és egyébként is. Lassan öregebb lesz, mint én. Pedig az nagy szó.
Szóval alkottam egy ilyet, remélem nem lett annyira rossz. :)

Óriási vihar tombolt London felett. Ennek igazából semmi jelentősége sincs, de illik valamilyen formájú leírással kezdeni a történetek nagy részét és ez pontosan egy olyan történet.

Ebben a történetben egy Bentley parkolt egy sohói kis pinceantikvárium ajtaja előtt, természetesen, abszolút szabálytalanul. Ám ez a legkevésbé sem izgatta azt a feltűnően gyanús, napszemüveges alakot, aki egy, még nála is gyanúsabb, virágcsokrot szorongatott. Aki látta, meglepődve kiáltott fel, majd egy fejcsóválással nyugtázta a mellette állónak, hogy „milyen fura egy alak!” De ez több okból nem történt meg. Elsősorban azért, mert az emberek semmin sem lepődnek meg a Sohóban, másrészt, mert nincs az az épelméjű élőlény, aki ebben az ítéletidőben kint tartózkodik.

Crowley, persze, nem számított épelméjűnek, de még az élőlényen is el kellett gondolkodnia. Igazából, nem tudta, hogy a természetfölötti entitások melyik rendszertani kategóriába is tartoznak pontosan. Ő, magát, valahova a hüllők köré helyezné. Ha ez lett volna a legnagyobb gondja, akkor ezen elmosolyodott volna. Ha ez lett volna a legnagyobb gondja, elgondolkodott volna rajta, hogy vajon Azirafael melyik kategóriába tartozik.

De nem ez volt a legnagyobb gondja.

Figyelmen kívül hagyva az antikvárium ajtaján függő, körülbelül a második századból származó, elmosódott, koszos, nyitva tartásnak csúfolt cetlin lévő információ ellenére kint lévő hatalmas „ZÁRVA!” táblát, berontott a boltba.
- Oh Crowley, ez gyönyörű! – hallotta Azirafael hangját, aki már le is segítette a kabátját és éppen a csokrot igyekezett kivenni a kezéből. A démont a kijelentés övön alul érte, lendülete megtört és éppen hogy eltátott ajkakkal meredt az „enyhén megviselt” csokorra, ami már egy halványkék vázában díszelgett. Az angyal ezt a váratlan lendületvesztést kihasználva a kezébe nyomott egy bögre forrócsokit.
- Van benne egy kevés rum. Gondoltam jól fog esni ebben az ítéletidőben – búgta.
- Honnan tudtad, hogy jövök? – nyögte ki végül Crowley, bambán meredve a bögrére.
- Emlékszel még arra az orchideára, amit a múltkor kaptam tőled? Mielőtt jössz, mindig új rügyet hajt. Nem tudod, hogy miért?
- Oh – sétált oda Crowley az, alig láthatóan reszkető, növényhez. – Megfenyegettem, hogy felgyújtom a testvéreit, ha nem viselkedik rendesen. – vetette oda mellékesen.
- Na de drágám! Igazán nem szép dolog félelemben tartani a virágokat – dorgálta Azirafael, kissé olyan hangon, mint aki nem gondolja komolyan, csak kötelességének érzi, hogy megemlítse ezt a tényt.

Crowley csendesen sziszegett valamit válaszul, de ezt, szerencséjére, az angyal nem hallotta.

- Szóval, minek is köszönhetem a látogatásod? – kérdezte végül a szőke.
- Jah, az hát – köszörülte meg a torkát a másik. – Búcsúzkodni jöttem.
- Oh…
- Egy rövid időre el kéne hagynom Londont. Meg úgy mindent. Odalent még mindig zabosak egy kicsit az elmaradt… AZ miatt és most valamiért még jobban ki vannak akadva.
- Aha, értem – Azirafael hangjában csak egy egészen minimális csalódottság hallatszott. Crowley nem igazán tudott mit kezdeni a dologgal. Kínjában inkább belekortyolt a kezében lévő forrócsokiba. Nem is rossz, gondolta.

Eldöntötte.

- Gyere velem!
- Hogy mondod? – nézett föl az angyal, az addig szomorúan szuggerált csokorból.
- Gyere velem! – mosolyodott el Crowley a másik arckifejezése láttán. – Elmegyünk az USA-ba! Napsütés, hosszú autópályák, olcsó motelek, hot-dog, Las Vegas. Egy rakás örült bűnöző és világmegváltó szent. Na, mit szólsz hozzá?
- Nem is tudom Crowley… Itt a bolt, meg azt hiszem, a Fentiek sem örülnének, ha kivennék egy szabadságot és…
- Nem mondhatod komolyan, hogy téged nem idegesít az állandó mikroszkópos megfigyelés! Az elmúlt néhány évben inni sem voltál hajlandó velem! Ugyan már angyal, gyere velem! Lazítunk egy kicsit. Nem mintha egyébként nyitva tartanád a barlangod.

Crowleynak mindig is jó meggyőzőképessége volt. És Azirafael egyre kevésbé tudott ellenállni neki. Nem mintha ő nem lett volna hatással a démonra. A napszemüveges már alig haladta meg a megengedett sebességet.

Az Atlanti-Óceán fenekén haladtak a mágiával összetartott Bentleyben, Azirafael igyekezett túlkiabálni Freddie Mercuryt.
- Mondd csak! Hova is megyünk pontosan?
- Öhm… hát… tudod…
- Igen? – vonta fel az egyik szemöldökét az angyal.
- Van egy kisváros, valahol a sivatag közepén…
- Valahol?! – jött a kérdés egy még magasabb szemöldök kíséretében.
- Hát, igazából, senki sem tudja, hogy egészen pontosan hol és mikor van je…
- Mikor?!?! – Crowley nem volt benne biztos, hogy egy ennyire magasra felvont szemöldök egészséges. – Te nem tudod, hogy hol és MIKOR van ez a…
- Jó, jó, értem! Ha azt akarod, hogy elmondjam, akkor hagynod kell! – fakadt ki belőle végül. – Szóval, ez a város a legfurább dolog, amiről valaha is hallottam. Néhány éve jelent meg és senki sem igazán tudja, hogy mi és miért történik benne és egy valami biztos. Semmilyen természetes természetfeletti nem tudja megfigyelés alatt tartani.
- Hogy mi…? – csuklott el az angyal hangja
- Tudod, se Odafönt, se Odalent nem tudják, hogy hogyan és miként működnek ott a dolgok, pedig, az emberek azt mondják, hogy természetfeletti az van dögivel, de se ti, se mi nem tudjuk, hogy honnan. Eddig még senkinek nem sikerült bejutni oda.
- Akkor miből gondolod, hogy nekünk sikerül? – Azirafael kezdett pánikba esni.
- Nyugi, nyugi! Tekintve, hogy mi egyik féllel sem barátkozunk már úgy igazán több, mint húsz éve, szerintem minket beengednek – igyekezett pozitív irányba terelni az angyal szkepticizmusát Crowley. Nem sikerült neki.

A Bentley ezt a pillanatot választotta, hogy felgördüljön a felszínre, valahol az USA keleti partjain.
- Oké. mehetünk oda, ha szeretnéd, de hogyan fogunk odajutni? – tette fel a következő kérdést a szőke.
- Öhm… Hát, azt mondják, hogy ha elég sokáig mész a sivatagban, akkor egyszer csak odajutsz – Crowley megpróbált egy bíztató mosolyt produkálni, TÉNYLEG megpróbálta, de Azirafael arckifejezése azt sugallta, hogy nem sikerült neki. Mindenesetre nem vitatta tovább a dolgot és ez már fél siker volt.

Már órák óta köröztek a sivatagban, amikor Freddie Mercury hangja egyszer csak elcsuklott a rádióban. Crowley pánikba esett. Megtalálták volna őket? Ám, ahogy meghallotta a hangot egyszerre nyugodott meg és esett még nagyobb pánikba.

- Kedves Hallgatók! – szólalt meg, egy mély, meglepően kellemes, rádiós-hangnak teremtett hang. - Örömteli hírrel jelentkezem. Most kaptuk az információt, miszerint két abszolút paradox és összeféhetetlen erő érkezik szerény városunkba egy Bentley szárnyain. Nem tudom, hogy kik vagytok idegenek, de tudnotok kell, hogy lakosaink mind melegszívűek és örömmel várnak titeket. Kivéve Steve Carlsbergöt. Ő egy seggfej és nem szabad benne bízni. Ám addig, amíg nem találkoztok vele: Üdvözlünk Night Vale-ben! Remélem, hamarosan megismerhetünk titeket. Kívülről, belülről. Ám addig is, had jöjjön, az időjárás.

Crowley Azirafaelre nézett, akinek az arcán viszontlátta saját zavarodottságát. A rádiós mondandója teljesen érdektelen volt számukra. A hangja…
- Lehetséges…? – nyögte az angyal. Crowleynak az erejéből mindössze egy aprócska bólintásra telt. – Hogyan…?
- Nem… tudom…
- Olyan más a hangja… biztos ő az?
- Persze, hogy más a hangja, AZ vagy huszonöt éve volt, most harminc fölött van! És nem kérdezheted komolyan, hogy tényleg ő az-e… Nem HALLOD?!
- De az akcentusa… a… - remegett meg Azirafael.
- Szerinted az Antikrisztus nem tudja megváltoztatni az akcentusát… - az angyal elgondolkodott.
- Derítsük ki! – jött a kósza ötlet Crowleytól.
- De hogyan?
- Hát… biztos kell valahol lennie egy rádióállomásnak. Menjünk oda. – Azirafael kénytelen kelletlen beleegyezett. Kíváncsisága nagyobb volt félelménél.

Mire véget ért az „időjárás”, egy Bentley parkolt le a Night Vale-i Központi Rádió irodája előtt. Az adás folytatódott.

- Üdv újra, kedves Hallgatók! Három, nagyon kedves látogatónk lesz ma az időjárás utáni szekciónkban. Egyikük már itt is van! Carlos, kérlek, üdvözöld a hallgatókat.
- Öhm… Üdv! – szólalt meg egy nem-annyira-magabiztos hang. Majd egy kicsit halkabban hozzátette: - Biztos vagy benne, hogy ez egy jó ötlet Cecil?
- Cecil?! – kérdezte egy harmadik hang, ami úgy hangzott, mintha a rádiós fülke ajtajából szólna. És egy nagyon, nagyon sztereotípan homoszexuális emberhez tartozna. – Mióta hívnak téged Cecilnek?
- Ti?! – nyögte a Cecilnek titulált hang. – Ha tudom, hogy ti vagytok, nem engedlek be titeket!
- Beengedni? Mi folyik itt Cee? – kérdezte az, egyértelműen, Carloshoz tartozó hang.
- Öhm… kedves Hallgatóink! Úgy érzem, eddig előre nem látható akadályba ütközött a mai műsorunk folytatása, de azért kérlek, maradjatok velünk a Múlt Sötét Visszhangjai műsorunkra.

Jó éjt Night Vale.

Jó éjt.