The Annual WorSHIP Day

Bocsánat, tényleg. Megfogadtam, hogy nem nyálazom le magam, eme díszes napon, de annyi Pushing Daisiest és édességet adagoltam magamba, hogy tök romantikus hangulatom van és megihletett a Valentin-nap. Tudom, tök gáz. De tök jól elvagyunk itt a bogarakkal és a szellemekkel a szobám sarkában, a Boogie Mumus is előjött az ágy alól, egy egész pofás kis házibuli van már itt, és még az Arctalan Öreg Hölgy is kifejezetten jó hangulatban van (csak egyszer rakta át a mogyorókrémet a hűtő egyik végéből a másikba). Úgyhogy úgy döntöttem, why not? Úgy se írok túl sok romantikusat, legalább most az egyszer ;). Szerintem, azért nem fogtok csalódni, meglehetősen érdekes felfogásom van a romantikáról. Multifandom minicuccok, messze a leghosszabb dolog, amit valaha írtam. Sokáig tartott ;). Enjoy.
És valaki pls segítsen, h hogy lehet, ha egyáltalán lehet, elérni, hogy ne csináljon minden második szavamból linket.

*

Draco Lucius Malfoy boldogan ült az ágyában annyi csokoládé jelenlétében, amennyi a fizika törvényei értelmében nem férhetett volna el az ágyában, de hála Merlinnek Draco nem sokat tudott az ilyen mugli rémségekről.
Reggel nyolc óta ült így az ágyában és lelkesen válogatta szét a csoki adagjait (amiket nem talált elég biztonságosnak, azokat átdobálta Crack, vagy Monstro ágyára, ők úgyis mindent megesznek). Nehéz dolog ám népszerűnek lenni, jegyezte meg egy sajnálkozó sóhaj keretein belül, csak úgy magának, de feltett szándéka volt, hogy ezt az elméletét majd mindenkivel megossza.
Ekkor került a kezébe egy névtelen, rózsaszín csomag. Először el akarta dobni, de akkor megérezte a csomagolás anyagán keresztül, hogy nem csokoládé van benne. Annál sokkal puhább. Úgy döntött, megkockáztatja és kinyitja. Egy méregzöld selyempóló hullott ki belőle a Malfoy örökös legnagyobb meglepetésére. Bár ez lett volna a legcsodálatosabb dolog benne! A pólóra hatalmas, fénylő ezüst betűkkel a következő volt írva: Sex God.
Draco ámulattól ragyogó szemekkel meredt új kedvenc pólójára, és elhatározta, hogy hát ezt neki, most rögtön és azonnal fel kell vennie. A póló küldője is úgy tervezte, hogy ez meg fog történni, úgyanis abban a pillanatban, hogy a feje átbújt a póló nyakán, a ruhadarab önálló életre kelt, szabályosan hozzáragadt kedvenc Mardekárosunkhoz, majd egy hirtelen jött gondolatra színt és feliratot váltott. Aminek a következménye az lett, hogy Draco Malfoy a hálójuk közepén állt és bámulta a tükörképét, amely most egy nagyon megszeppent szőke srácot mutatott egy szál alsónadrágban és a bőrszínéhez abszolút nem passzoló mély piros pólóban, amin a „Harry Potter Szex Rabszolgája” felirat díszelgett aranyozott betűkkel. Ám ez a helyzet hamar megváltozott, hiszen az bőrszíne nemsokára tökéletesen illett a pólójának a színéhez, azaz egészen pontosan felvette annak az árnyalatát.
- POTTER!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! – süvítette, ahogy kirontott a hálójukból, le a klubhelységbe és ki a nagybetűs Roxfortba, úgy, alsónadrágban és pólóban, ahogy volt (a pólót meg se próbálta levenni, tudta, hogy meg van bűvölve, úgyhogy maximum a saját fulladásos halálát okozhatja vele, azt meg nem akarta, hiszen túl fiatal és gyönyörű volt még ahhoz).
Eközben a Roxfort egy másik klubhelységében egy feltűnően zöld szemű tinédzser fiú meglepetten csuklott fel, majd elégedetten elmosolyodott.  Imádni fogja ezt a napot.

*

John H. Watson valamikori katonaorvos, a társaság lelke és az ember, aki-mindenkit-meg-tudott-nevettetni, szomorúan látta be, hogy megöregedett. Egy tízórás munkaidőnek nem kellett volna ennyire megviselté tennie őt. De itt volt, kialvatlanul és fáradtan és elnyűtten és semmi mást nem akart, minthogy haza érjen, lefürödjön és ágyba bújhasson.
De természetesen az univerzum nem volt ilyen kegyes hozzá. Mihelyst belépett az albérletébe, már-nem-is-olyan-ideiglenes lakótársa kabátban, sálban, menetkészen várta, és amint átlépte a küszöböt, karon is ragadta és vonszolta kifelé.
- Mi a…? – sikerült a néhai katonaorvosnak kinyögnie, mielőtt, egy már lassan szándékos erőszaknak számító mozdulattal, belehelyezték egy taxiba (a szó minden értelmében).
- Öten. Öten John. Egy zárt szobában, egy orgia kellős közepén – lelkendezett legjobb (egyetlen) barátja, amíg türelmetlenül dobolt a taxi ablaküvegén. – Az ajtó zárva, gyilkos fegyver sehol, Lestrade azt mondja, fogalmuk sincs, hogy egyáltalán milyen fegyvert keresnek! Jellemző – tette hozzá csak úgy mellékesen.
- Ez mikor történt? – kérdezte a hirtelen levegővételnyi szünetet kihasználva John.
- Úgy három órája – érkezett a válasz.
- És Lestrade csak most hívott fel?
- Nem, már vagy két órája folyamatosan csörget.
- Akkor…?
- Szükségem van egy asszisztensre! – Háborgott a másik. – Megint Anderson van kirendelve.
John nem szólt egy szót sem ezek után, csak fáradtan elmosolyodott. Ezért még megfizetsz, gondolta magában. Óh, igen, elégtételt fog venni Sherlock Holmeson, mihelyt megoldották (oldotta) ezt az ügyet.
Eset után amúgy is sokkal jobb a szex.

*

Charles Xavier kitöltötte magának a szokásos, esti, három teljes pohár whiskey-jét. Miután egy húzásra lenyelte mind a hármat, ügyetlenül igyekezett áthelyezni magát a kerekesszékéből az ágyába. Ez valószínűleg józanul sem sikerült volna komplikáció mentesen, de már nem emlékezett rá, hogy mikor volt utoljára teljesen józan.
Talán Kubán…
Abban a pillanatban, amikor már nagyjából emberi formát vett fel a takaró alatt (mondjuk már régóta nem tartotta a saját testét „emberi formájúnak”), betört a hálószobájának az ablaka és egy csicsásra csipkézett és díszített asztali óra lebegett be rajta egyenesen Charles kezébe.
Fémből.
Ő pedig csak nézte, nézte a szerkezetet és azon gondolkodott, hogy mégiscsak vett-e be ma este altatót, mert biztos volt benne, hogy hallucinál. Ám mégis megpróbálta elérni az illetőt, aki küldte, aki küldhette az ajándékot. Előre rettegett tőle, hogy nem talál senkit, hogy az óra kámforrá válik a kezében, hogy eltűnik, mint minden más.
Éppen emiatt nagyot dobbant a szíve, amikor egy fémhideg, elérhetetlen aurát érzékelt. Nem hallott semmit, de a túl nagy csend árulkodó volt. Ismerte, felismerte az érzést.
Kisimultak a ráncok az arcán, amikor a másik férfi levette a sisakot és ő hozzákapcsolódhatott ahhoz az ismerős, meggyötört elméhez, amiről azt hitte egyszer, hogy majd ő fogja meggyógyítani. Bohó ábrándok, köddé vált álmok.
- Helló Charles – hallotta ki a gondolattengerből az üzenetet.
- Helló.
-Charles én…
Gondolatfolyam. Érzések, gondolatok, félkész mondatok, emlékképek. Kuba. Düh, szégyen. Raven a sarokban sír. Tehetetlenség. Erik (az arca… mindig olyan meggyötört, olyan elesett) részegen, zokogva a tükörképével veszekszik. Szidja, okolja, utálja. A tükör betörik. Vér, fájdalom.  Szégyen, magány, megbánás. Megbánás. Megbánás, megbánás. Megbánás-megbánás. Megbánásmegbánás.
- Sajnálom.
- Tudom.
Hideg üresség. Újra.
Charles Xavier az ágyában ül és remegő, néma zokogástól meg-megránduló vállakkal öleli magához a fémórát.

*

Jack Harkness teljesen tökéletesen biztos volt benne, hogy az elmúlt nap (ami igazából három napot ölelt fel, de nem volt hajlandó egy napnál nagyobb intervallumként gondolni rá), nem-túl-rövid élete legrosszabb napja volt. Óránként legalább egyszer meghalt, gyakorlatilag esett kelt, legalább száz ember halálát nézte végig (hál’ Bárminek, a saját csapata jól volt) és egyébként is utálta az űrlény inváziókat. Úgy döntött tehát, hogy ezt a napot semmi sem teheti jobbá, tehát az egyetlen dolgot fogja csinálni, ami segíthet neki elfelejteni a mai nap borzalmait.
Megiszik egy üveg vodkát, bevesz vele egy doboz lórúgás erősségű altatót és legalább három óráig úgy csinál, mintha hatnának is.
Épp mozdult volna, hogy magához vegye a kellékeket, amikor egy mindennél hatalmasabb erő szögezte a székéhez. Ez az ó-hatalmas-erő pedig nem volt más, mint Ianto Jones egy szál masniban. A nyakában.
- Elfelejtetted, igaz? – kérdezte, miközben kényelmes terpeszbe helyezkedett Jack ölében.
- Mindent – vallotta be elégedetten búgó hangon Jack.
- Boldog Valentin-napot főnök – súgta Ianto az ajkaiba.
Boldog. Ez volt az egyetlen dolog, ami eljutott Jack tudatáig, ahogy belemerült a csókba. Hogy boldog.

*

Dean Winchester azt hitte, hogy valaki leöntötte egy vödör rózsaszín festékkel. Vagy ha nem őt, akkor a menedéket. Mindenhonnan szívecskék, flitterek és rózsaszirmok meredtek rá vádlón. Az asztalon négy melegszendvics, két tál pite és négy üveg sör, egy gyertya társaságában.
- Mi a pokol?! – szaladt ki a száján. – CAS!!!
- Mi az Dean, mi törté… Voáh! – érkezett meg lelkes kabátsuhogással maga a Földre szállt angyal (ami nem túl pontos meghatározás, hiszen ezekben az időkben minden angyal a Földön tartóz… áh hagyjuk). – Miért hagytad, hogy az unokatestvéreim kidekoráljanak?
- Ennek szerintem semmi köze nincs a te meztelenül rohangászó rokonaidhoz. Sam! – semmi válasz. – SAMMY?!
- Te, Dean, itt van egy üzenet. „Elmentem kutyát sétáltatni. Úgy tizenkét óra múlva jövök. Addig, ha lehet, rendezzétek le. Szeretném még egy darabban találni a bunkert, amikor hazajövök. Védekezzetek, vagy tudja Isten, mit kell ilyenkor csinálni.” Aláírás Sam.
Amikorra Castiel felnézett Dean arca ciklámen színt öltött szégyenkezésében és haragjában.
- Dean. Én ezt nem értem. Mióta van nekünk kutyánk? És mi ellen védekezünk? Nem lenne könnyebb a védekezés, ha Sam is itt lenne?
Dean erre elnevette magát. Úgy mélyből, tisztán. Castiel hiába volt bukott/nem bukott angyal/nem angyal már élete során többször is, még mindig ugyanolyan gyermeteg ártatlansággal tud rácsodálkozni az árnyaltabb kijelentésekre.
- Mi a baj Dean? Mit nem értek? – kérdezte most már teljes pánikkal a hangjában Cas. Dean elhallgatott, végigmérte az elveszetten előtte álldogáló angyalt és a mosolya hirtelen ragadozóvá torzult.
- Mondd csak Cas. Nem lenne kedved pizza-futárosat játszani? – kérdezte, ahogy lassú, cserkésző mozdulatokkal a fal felé kényszerítette a másikat.
- Pizza… futárosat… Dean. Én… nemegészen… értem… hogymiregon…
Oh. Már értem. Gondolta Castiel, ahogy Dean a falhoz szorítva őt, kipréselte a tüdejéből a levegőt a csókjával.

*

Arthur Pendragon egy seggfej.
Gondolta Merlin elégedetten magában, amikor sajgó végtagokkal bezuhant az ágyába. Hamar rá kellett azonban döbbennie, hogy nem tud elaludni, hiszen az aznap történései messze túlságosan lefoglalták a gondolatait és nem hagyták nyugodni. Úgyhogy inkább elővette a Gaiustól még régen kapott mágia könyvet és álmos lelkesedéssel vetette bele magát az ártásokba. Már a gondolat, hogy valahogy megviccelheti Arthurt boldoggá tette.
Aztán kikerekedett a szeme. Az ajkai lassan elnyíltak egymástól és meglepetten felnyögött. Amit talált messze felülmúlta az elvárásait. Gyorsan elismételgette magában tízszer, csak hogy biztosan megjegyezze, majd talpra kecmergett (még mindig fájó testrészekkel), kiment a szobájából és keresett egy tükröződő felületet. Tűrhető, gondolta. Már csak egy indok kell, amivel vissza tud lopózni…
Ez volt az a pillanat, amikor Gaius belépett a szobába és kifejezetten aggódó arcot vágott. Egy elégedetten vigyorgó Merlin sosem volt bíztató látvány.
- Mire készülsz? – kérdezte gyanakvóan.
- Hogy én? Én semmire – válaszolta a fiatal mágus pont olyan arckifejezéssel, mintha épp készülne valamire. – Mondd csak, nem tudod, hogy Arthurnak esetleg szüksége lehet valamire?
- Arthurnak…? Miért akarod, hogy Arthurnak szüksége legyen bármi…
- MERLIN!!!!!!! – Hallatszott hirtelen a jól ismert ordítás és az emlegetett még-véletlenül-sem-mágus srácnak elmélyült a mosoly az arcán. Vidám léptekkel átszelte a szobát, majd egy mellékes „ne várj meg” kijelentéssel ott hagyta az egyre jobban pánikba eső Gaiust.
Egy boldog Merlin aggodalomba ejtő. Egy boldogan munkába siető Merlin ijesztő. Egy elégedetten boldog vigyorral munkába siető Merlin maga az apokalipszis.
Gaius nem tudott mit kezdeni a kíváncsiságával, így, a még régebbi ígéretét megszegve belopózott Merlin szobájába. Nagyot sóhajtott az általános rendetlenségen, de ez semmi sem volt ahhoz képest, amekkorát nyögött, amikor meglátta, hogy drága tanítványa hol hagyta nyitva a mágiakönyvét.
Abban a pillanatban megesküdött rá, hogy Merlin egy hétig tűheggyel és mágia nélkül fogja lekapargatni a régi edényeikről a rozsdát, ha megint neki kell kimagyaráznia Uthernél, hogy mit keres egy szem fia a szolgálójával. Egy ágyban. Meztelenül.

*

Loki Odinson/Laufeyson unottan feküdt a cellája ágyában és egy poharat dobált, hogy elüsse az időt. Anyja már nem jött egy ideje, ami kifejezetten aggasztotta, szomorúvá és magányossá tette, de ez volt az utolsó dolog, amit hajlandó lett volna beismerni magának.
Ekkor hallotta meg a zajt. A zajt, ami egyértelműen a cellájából jött, viszont nem látta azt, ami/aki okozza. Ami kifejezetten frusztrálta, figyelembe véve a tényt, hogy általában ő az, aki mások elől el tudja rejteni a jelenlétét. Felkelt, hogy úgy igazán körülnézzen, ám ekkor tompa, de erős fájdalmat érzett a tarkóján, és pár csillagokat-látó pillanatig felfogta, hogy leütötték, aztán öntudatlanul zuhant a padlóra.
Mikor felébredt egy ideig azt hitte, hogy annyira beverte a fejét, hogy hallucinál. Az egész cellája rózsaszín lidércfényben pompázott és egy hatalmas, rózsaszín szobor éktelenkedett a közepén, ami (feltehetőleg) Thort és őt ábrázolta, amolyan… intim helyzetben (azaz álltak a szobortalp közepén egymás mellett és bágyadtan meredtek a jövőbe, sőt, Loki szoborrésze még talán mosolygott is, viszont semmi esetre sem fojtogatta Thor szoborrészét, tehát az egész túl intim volt).
Loki úgy döntött, hogy nem tetszik neki az ajándék, bármily alkalomra is kapta. Feltett szándéka volt, hogy azzal a lendülettel felgyújtja, ám akkor észrevett más ajándékokat is a szobor talpánál. Egy hatalmas tálnyi édesség (asgardi és midgardi vegyesen), egy levél és egy Thor-ruhába öltöztetett majdnem isten-nagyságú plüssmaci. Loki gondolt egyet és a kisebb ajándékokat magához vette.
Gondosan kényelembe helyezve magát a maci hasán, csendesen figyelte, ahogy a kék lángok felemésztik a szobrot, majd, amikor megunta, a cukrokat majszolgatva, kibontotta a levelet. Thor ronda, de valahogy rendezett írásával találta szembe magát.
„Boldog Valentin-napot testvérem! /hogy mit?/
Tudom, hogy a mi galaxisunkban nem szokás ünnepelni, de ez a Nap a szeretet és a szerelem napja Midgardon /már mindent értek/, amikor nem összeverekszel a kiválasztott személlyel és addig ütöd, amíg nem érzi, hogy mennyire szereted /oh, hogy azoknak az alkalmaknak az lett volna a lényege!/, hanem csinos kis kártyákat, plüssmacikat és egyéb teljesen felesleges ajándéktárgyakat küldenek egymásnak /lehet, hogy mégsem annyira bolondok, mint te/. Hát nem bájos?! /halálosan. mindjárt meghatódom./
Remélem érzed, hogy mennyire megtisztelő /csak el ne sírjam magam/, hogy Apánkat /csak a tiéd!!/  kikerülve becsempésztem hozzád szeretetem jeleit /minden vágyam volt már felgyújtani egy szobrodat, úgyhogy értékelem a fáradtságot/.
Oh, és Anyánk /…/ is az üdvözletét küldi és üzeni, hogy nemsokára meglátogat. /…/Sok szeretettel, /egy aranytrónról és is szeretnélek/
Thor.”
Loki elgondolkozott rajta, hogy a még pislákoló lángokba dobja a levelet, de anyjának a puszta említése az üzenetben megakadályozta (bár ezt sem szívesen vallotta be). Úgyhogy inkább belegyűrte a Thor-maci ruhája alá, visszafeküdt a hasára, majd fojtatta áldásos cukor-pusztító tevékenységét.
Lehet, hogy a megnövekedett cukorszintjének, vagy a szeretet tárgyilagos kifejezésének (vagy a kettő egyszerre) következményeként egy pillanatra, (de csak egy pillanatra és csak egy egészen kicsit!) boldognak érezte magát.

*

Will Graham mindig is azt szerette volna azt hinni magáról, hogy rettenthetetlen. Amikor fiatal volt a lehető legtöbb horrorfilmet megnézte, hogy szoktassa magát a látványhoz, és csak magában könyörgött azért, hogy ne legyenek rémálmai legalább egy hétig a filmtől, de ez nem segített. Ugyanúgy álmodott minden éjszaka, ugyanúgy a saját ordítására ébredt minden éjszaka, és egy idő után már az apja sem kapcsolta fel a villanyt, talán már fel se ébredt.
Tizenhat éves volt, amikor először kezdett el altatót szedni és huszonhárom, amikor már egyik sem hatott.
Mindig is tudta, hogy valami nincs rendben vele, és ahogy elkezdett olyan emberekkel dolgozni és találkozni, akiket ez foglalkoztatott, és mind meglepően nagy kíváncsisággal fordultak felé, elméletét beigazolódni látta. Az akadémián rengeteg pszichológiai vizsgálaton kellett részt vennie, amelyek közül néhányon fejcsóválva bár, de átengedték, a legtöbbről viszont öt perc után távozott egy pszichiátriai beutalóval. Sosem ment el.
Egy alkalmat kivéve. Azt az egy alkalmat, amikor ezen múlt az, hogy végre azt csinálhatta, amihez értett, amivel hasznosnak érezhette magát. Elment és maradt. Mert miért ne?!
Igazából nem is ezért átkozta magát, hanem a tényért, hogy egyszer sem hallgatott a megérzéseire. Egyszer sem. Amikor Abigail életét mentette meg (túl nyugodt), amikor a transzplantált beteget, mentette meg (túl nyugodt, túl nyugodt), amikor elmondta neki, hogy rájött Abigail titkára (túlnyugodt, túlnyugodt), vagy, amikor megölte Tobiast (túlnyugodttúlnyugodt). Minden egyes alkalommal, amikor úgy gondolta, hogy a professzionalizmusa mögé rejtheti az ürességet. És Will látta. És Will emlékszik arra, hogy hogyan hessegette el minden egyes alkalommal a gondolatot.
A picsába!És Will álmodott. A keskeny és kemény cellaágy, a kutyái megnyugtató jelenlétének és az otthon minimális biztonságot adó aurájának hiánya nem segített neki. Az altatók és a nyugtatók sem. Pedig abból kapott eleget.
De ő továbbra is, kitartóan álmodott. Álmodott fekete szarvasemberekről, Abigailről, hullákról, vízről, kutyákról, órákról, tűzről, időről, mindenről. Fekete, villódzó képek váltották egymást, ahogy az agya egyre jobban felébredt. Lázálmok, az agyvelőgyulladás (ha egyáltalán az volt) és a saját sosem-teljesen-ép elméjének a kísértete.
A saját ordítására és a börtönőr gumibottal való dörömbölésére a cellája rácsain, hogy „kussoljon már el a kurva életbe már, nem hiszem el, hogy megint rákezdett!” ébredt.
Szokványos reggel. Még legalább három óráig nm kapcsolják fel a villanyokat, ő viszont nem fog tudni visszaaludni. Feküdni fog a priccsén, a sötétben és nyitott szemmel fog tovább álmodni.
Az aznap olyan volt, mint minden másik. És mégsem. Aznap levele érkezett. A levelet hozó ápoló egy lesújtó „köcsög” mormolással vágta hozzá a levelet, ami természetesen már nyitva volt és mindössze egy A/5ös, de annál drágább levélpapír volt benne. A levélnek drága kölni szaga volt és szépen ívelt, kacskaringós betűkkel a következő üzenet állt benne:
„Drága Will,
Csak boldog Valentin-napot szerettem volna kívánni. Remélem, nem unatkozik nagyon. Remélem, helyzetéhez képest nem szenved semmiben sem hiányt. Remélem, rendesen bánnak önnel. A múlt héten beszéltem Dr. Chiltonnal és azt mondta, nem túl aktív a beszélgetéseik alatt. Arra kérném, a saját érdekében, hogy ez a hozzáállása változzon meg. Biztosíthatom, hogy még mindig nem neheztelek magára, azokért a dolgokért, amiket rólam terjeszt. Össze van zavarodva Will, kérem, beszéljen Dr. Chiltonnal. Nem sokára meglátogatom, úgyhogy addig csak egy kérdésem volna.
Álmodik még, Will?
Örök híve,
Dr. Hannibal Lecter”
Will legszívesebben széttépte volna a levelet, felgyújtotta volna, megette volna, őrjöngött volna, tombolt volna, gyilkolt volna.
De e helyett csak végigdőlt az ágyon, a mellkasára ejtve a papírlapot. Igaza van. Össze kell szednie magát.
Ki kell jutnia innen.

*

- CECIL GERSHWIN PALMER!!!! – hallotta az említett a saját nevét enyhén… öhm… kedvtelen hangnemben az ajtó felől. Először nem értette, hogy mi a probléma, de aztán észbe kapott és pánikszerűen kezdett el egy nagyon megbízhatatlannak tűnő távkapcsolóval babrálni, majd, amikor megtalálta a megfelelő gombkombinációt és a rózsaszínen vibráló szörny végre volt olyan kegyes és elengedte enyhén megrázottnak tűnő barátját, odarohant hozzá.
- Bocsánat, bocsánat, bocsánatbocsánatbocsánat! Elfelejtettem inaktiválni, mielőtt hazaérsz! – Cecil gyors kárfelmérést tartott, de szemlátomást a vállán éktelenkedő vérző, de nem túl súlyosnak tűnő seben kívül Carlos sértetlennek tűnt. – Gyere, bekötöm.
Carlos felszisszent, ahogy talpra segítette, de a dühe elpárolgott és csak enyhe sokk maradt utóhatásként, ahogy figyelte Cecil arcának fájdalmas és bűntudatos rándulásait, ahogy a sebét tisztította.
- Te adtál az Arctalan Öreg Hölgy kezébe konyhakést? – kérdezte Carlos fásult hangon.
- Talán… - Cecil arca egy merő bűntudat volt.
- Megkérdezhetem, hogy miért adtál egy a szokásosnál is pszichopatább láthatatlan szellemnek, aki a házunkban lakik egy konyhakést?
- Hogy megvédjen minket…? – próbálkozott Cecil. Kerülte Carlos tekintetét, de végül feladta. – Oké, sajnálom. Buta dolog volt.
Carlos erre csak egy elnéző sóhajtást hallatott. Cecilnek néha az volt az érzése, hogy barátja lassan jobban beilleszkedik Night Vale-be, mint ő maga.
- És mi volt az a csodálatos rózsaszín izé, ami az Öreg Hölgy után támadt meg?
- Az? Hát az a Valentin-napi védelmi rendszerünk.
- Hogy mink?! – kérdezte egy fájdalmas nyögés keretein belül. – Azt hittem, hogy a Valentin-nap az valami romantikus dolog.
Cecil érzései általában csak pár pillanatig tartottak. Elszörnyedt szemekkel (mind a hárommal) meredt az ő tökéletesen tökéletlen Carlosára.
- Romantikus?! Tudod te, mi történt múlt évben is szegény Jerryvel, amikor elfelejtette beszerelni, a védelmi rendszert?!
- Nem, és nem is vagyok benne biztos, hogy tudni akarom – sóhajtott Carlos. Aznap meglepően sokat sóhajtozott. És nem volt benne biztos, h abba akarja hagyni. Csak a hangulatot kell egy kicsit feldobni… Mindazonáltal a szociális érzékei messze nem voltak kifinomultak, úgyhogy valami máshoz folyamodott.
- Mondd Cee…
- Hmm?
- Mennyire kell odafigyelnünk ma este?
- Hát, gondolom, ha visszaaktiválom a védelmünket, semennyire. Miért?
- Akkor megtennéd, kérlek? – Cecil gyanakvó tekintettel engedelmeskedett, és Carlos egyre jobban elmosolyodott.
- Mit tervezel?
- Idd meg a felét – nyújtott Cecil felé egy meglehetősen furcsa színű folyadékot Carlos.
- Mi ez?
- Bízol bennem?
- Persze.
- Akkor kérlek, idd meg a felét – Cecil ismét engedelmeskedett és a félig üres lombikot visszaadta Carlosnak, aki lehajtotta a másik felét.
- Oh – nyögött fel Cecil, ahogy lassan forróság kezdte el elönteni a testét. Eltátott szájjal figyelte, ahogy Carlos csukott szemmel hagyja, hogy rajta is végigfusson az érzés, majd kicsit szégyellősen rávigyorgott Cecilre, akinek addigra már kipirult az arca.
- Csak utánad – udvariaskodott Carlos. Cecil erre felkelt a székéből és viszonozva barátja mosolyát, megragadta a laborköpenyének a gallérját és elkezdte magával húzni a hálószoba felé.