Proin modo (Hangok útján)

Ez egy nagyon régi (van vagy két és fél éves) kis szösszenetem. Nem voltam benne biztos, hogy fel akarom-e rakni, vagy sem, de aztán úgy döntöttem (egy átbeszélgetett éjszaka után), hogy nekem még mindig kell. Úgyhogy íme, „zsenge ifjúságom” terméke.

Csak álltam a domb tetején és néztem az elém táruló látványt.
Lélegzetelállító volt. A késő délutáni Nap aranysárgára festette a völgyben elterülő kisvárost, az otthonomat. Sokszor jártunk ki ide a többiekkel.
De most, valahogy idegennek tűnt. Minden az volt. Bárhová mentem az elmúlt egy hétben, minden hideg és ellenséges volt.
Az agyam is üres. Üres és száraz. Gondolni szerettem volna valamire, de nem akart eszembe jutni semmi. Pedig biztos voltam benne, hogy van valami fontos. Nagyon fontos.
A szél zúgott körülöttem, én megborzongtam, pedig nem volt hideg. A szélben, viszont, határozottan volt valami. Valami, ami nem hagyott nyugodni.
Először lassan közeledett felém. Suttogott, nem értettem, hogy mit mond, de szomorúvá tett.
Egyszer csak lecsapott rám. Olyan hirtelen, olyan hihetetlen erővel támadott meg, hogy térdre estem. Körülöttem elsötétült minden. Elemi erővel üvöltötte a fülembe: MIÉRT?!
Megremegtem. Nem tudtam rá válaszolni. Ő várt. Én a hajamba markolva meredten bámultam a körülölelő sötétséget. Megragadta a blézerem szélét és felrángatott. A külön erre az alkalomra készíttetett csipkekalapom leesett a fejemről. Megkérdezte még egyszer:
- Miért?
- Mit miért? – kérdeztem vissza remegve. Erre az egész sötétség felrobbant. Mindenhonnan kérdések repültek felém. Hol ordítottak, hol könyörögtek, hol suttogtak, hol üvöltöttek.
„Miért ő?!” „Hogyan?” „Miért nem más?” „Miért így?!” „Miért most?!” „Ki tette?!” „Kinek a hibája?” „Hova lett?” „Miért ment el?” „Mondd meg!!”
Mintha minden kérdés egy pofon lett volna. És a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam rájuk a választ. Pedig én is tudni akartam.
Csak térdeltem a földön, a fejemet a lábamra hajtva. A fodrász által művészien beszárított hajam csimbókokban lógott az arcom mellett, a kalapom a földön hevert, a blézeremet ezernyi gyűrődés díszítette, a szoknyám földes lett, a harisnyám kiszakadt és az egyik cipőmet elhagytam valahol.
Eszembe jutott. Eszembe jutott, amit az agyam jótékonyan elzárt előlem az elmúlt egy hétben. Eszembe jutott, hogy miért volt minden olyan üres. Eszembe jutott, hogy miért gyötörnek a kérdések. Eszembe jutott, hogy miért vagyok gyászruhában a városunk temetője melletti dombon.
Bár ne jutott volna eszembe.
Szerettem volna nem gondolni rá. Nem gondolni az arcára, a hajára, a természetére, arra, amikor kedves volt, vagy amikor dühös, amikor hisztizett. Nem gondolni az együtt töltött időre, a beszélgetésekre, a közös estékre a többiekkel. A mosolyára.
De már késő volt.
Csak zúgtak a fejemben a kérdések és én csak sírni szerettem volna. Csak szerettem volna, ha vége van.
Akkor meghallottam. Meghallottam azt a pici, csengő hangot. Szinte teljesen eltűnt a támadóim tömegében, de ott volt, kitartott és nem tűnt el. Nem értettem őt, de olyan jó volt a jelenléte. Egyre erősödött, én pedig mohón kapaszkodtam bele.
Néha túl magas volt nekem, néha túl mély és egyáltalán nem értettem, hogy mit mond, de nem zavart. Szerettem, hogy ott van.
Magához ölelt, karjába zárt, körbe vett és megvédett. Egyszerre azt vettem észre, hogy már csak az Ő hangját hallom. Mert tudtam, hogy ez csak az Ő hangja lehet.
Talpra állított, leporolta a ruhámat és visszatette a fejemre a kalapot. Homlokon csókolt, kézen fogott, majd elindult velem le a dombról. Én követtem vakon és boldogan merültem el a hangjában.
Ahogy leértünk a dombról elengedte a kezem, megsimogatta az arcom és…
Eltűnt…
Pár percig álltam kővé dermedve, magam elé meredve.
Elment.
Miért?
Miért?!
MIÉRT?!
Ekkor hallottam meg őket. Sok, kicsi, csengő, aggódó hangot. Felnéztem és megláttam őket. Futottak felém a dombról. Magukhoz öleltek. Láttam a könnyeiket, hallottam a hangjukat és éreztem a testük melegét.
Akkor jöttem rá, hogy a sírjánál állok.
Ránéztem a többiekre és meglepődtem az arckifejezéseiken. Bár a szemük kisírt volt, de nem a szomorúság volt az, ami tükröződött, hanem az aggodalom.
Rájöttem.
Rájöttem, hogy értem aggódtak.
Nem hibáztathattam őket. A ruhám és a hajam állapota, az, ahogyan az elmúlt egy hétben viselkedhettem, aggasztó lehetett.
Magamhoz öleltem őket. Akkor, végre elsírtam magam.
Csak álltunk a sír mellett, egymásba karolva és én hallgattam azt a pár, egymástól minden hangban különböző, össze nem illő, de együtt tökéletes harmóniát adó zenét, ami körülvett minket.