F

Nos… Gólyatáborból tartottam hazafelé egy igen fárasztó és viszontagságokkal teli úton… Nem tesz jót a kialvatlanság és az idegesség, főleg nem az álmaimnak és a néha túlpörgő képzeletemnek.

Ülök a buszon. Egész pontosan fekszem. Szerencsére a mellettem lévő székben nem ül senki, így rádőlhetek az ülésre. Nagyon fáradt vagyok, egy ideje nem alszom jól. Valahol félálom és ébrenlét között ingázom. Az agyam a lehető legfurcsább képeket vetíti szemeim elé, de még tudom, hogy hol vagyok.

Egy buszmegállóban állok.

A fejemre húzott kapucnitól nem látok semmit, de tudom, hogy az előttem és az utánam lévő székpárban nem ül senki, a szomszédosban pedig egy irigylésre méltóan szőke kislány az anyukájával.

Egy kövér nő, aki a férjével veszekszik és egy egyetemista srác.

Megállunk egy buszmegállóban. Többen szállnak fel. Hallom, ahogy egy zsörtölődő nő szidja a férjét. Hallom a jegyvétel hangjait. Suttogás, pénztárgép nyílása, pénzcsörgés, pénztárgép csukódása, suttogás. Suttogás, pénztárgép nyílása, pénzcsörgés, pénztárgép csukódása, suttogás.
Suttogás, csend.

Megállt egy busz. A nő még mindig szidja a férjét, ahogy felszállnak. Az egyetemista előredurakszik. Jegyet vesznek. Felszállok. Én nem veszek jegyet.

Csend. Miért zavar a csend? Túl nagy. Nyomasztóan nagy. A kislány megszólal. „A kapucnija azért van, hogy megvédje?” Az anyukája lepisszegi. Ijedten.

„A kapucnija azért van, hogy megvédje?” A pulcsim kapucnijától csak akkor látom meg a kislányt, amikor felé fordulok. Az anyukája ijedten lepisszegi. Visszafordulok a sofőrhöz. Fél? Könyörög? Nem tudom. Nem érdekel.

Félek? Könyörgöm? Nem tudom. Nem érdekel. Fel akarok ülni, de nem sikerül. Bepánikolok. Miért nem tudok megmozdulni? A kezem az ülésen pihen, görcsösen behajlított ujjaim alatt érzem a durva anyagot.

Görcsösen behajlított ujjaim alatt érzem a pisztoly fémes-hideg markolatát. Az emberek az ülésekhez simulva, rettegve igyekeznek elbújni a csöve elől. Az anyuka védelmezően kislánya köré fonja karjait. Mindenki szemében halálfélelem, rettegés.

Ekkor látom meg. A széken fekszik. Nem mozdul. Talán már meghalt? Nem, még lélegzik. Alszik vajon? Nem, az ujjai görcsösen karmolják a széket. Ébren van.

Elindult felém. Hallom a lépteit. Mit akarhat? Félek. Miért én? Miért?

Miért? Miért nem néz fel? Miért nem fél engem? Miért nem retteg tőlem? Látni akarom a könyörgést a szemében. Érezni akarom, hogy bármit megtehetek. Vele, akárkivel. Miért? Mert nálam van pisztoly. Mert nálam van az élete. Látni akarom a rettegést, azt, ahogy érzik a Halál érintését a vállukon. Hallani akarom a szaggatott lélegzésüket. Érezni akarom a félelem szagát, ahogy felszáll a bőrük alól. Akkor ő miért tagadja meg tőlem? Ki ő, hogy meg merje tagadni tőlem? Ahogy lehajolok, hogy hátrahúzzam a kapucniját, a sajátom lecsúszik a fejemről.

Így belenézhetek határozott, mélybarna szemeibe.

Lehajol, hogy hátrahúzza a kapucnimat.
Így belenézhetek határozott, mélybarna szemeibe.