Névtelen

Ez is jó régi sztori. Amolyan bizonyítsd-be-a-világnak-hogy-nem-vagy-normális történet. Eredetileg hosszabb volt, de a vége (így újra olvasva) nem illik hozzá, úgyhogy kihagytam. Azt hiszem síelni voltunk, amikor írtam. Elolvasva enyhe Hannibal íze van, de biztosíthatlak titeket róla, hogy amikor írtam, még azt se tudtam, hogy Hannibalt eszik-e, vagy isszák (gondolom főleg eszik). Enjoy. (Ráébred, hogy anno még múlt időben írt… interresting, egy irodalomtörténész biztos sokat meg tudna mondani ebből… például, hogy milyen színű volt a pizsamám, amikor ezt írtam.)

A nap ragyogott valahol a völgyben, a fejem felett viszont sűrű, fekete felhőből ömlött a hó, mintha folyékony lett volna. Három méternél távolabb nem lehetett látni.
Ahogy rohantam előre az erdőben, leheletem párája lengett körül. A tüdőm izzott, a jeges levegő minden egyes lélegzetvételemmel belemart a tüdőmbe, az izmaim égtek, de nem állhattam meg.
A ruháim cafatokban. Nem mintha fáznék. A távolból farkasüvöltés hangzik, de engem nem ijeszt meg. Inkább a farkasok, mint Ő.
Meghallottam a kiáltását. Megnyugtató hangon hívott.
Vissza akartam fordulni. Visszafordulni és megbizonyosodni róla, hogy minden, ami az elmúlt egy órában történt, nem igaz. Hogy álmodtam az egészet és Ő újra olyan, mint régen.
De nem lehetett. Az előbbi, megnyugtató hangja, csak álca. Ha visszafordulnék, újra meglátnám azt az eszelős tüzet a szemében, érezném kisugárzásának morbiditását és látnám mosolyában a brutalitást.
Azokat a dolgokat, amiket eddig nem vettem észre.
Miért nem?
Azt hittem, hogy ismerem, tudom minden gondolatát. Azt hittem, hogy még önmagánál is jobban ismerem. Túl elbizakodott voltam.
Ő már rég felfedezte magában ezeket az ösztönöket. Annyira, hogy képes volt elrejteni, még csak sejtetni sem engedte. Vagy csak én voltam ennyire felszínes?
Ám Ő tökéletesen kiismert engem. Látta előre minden mozdulatom. Nem értem, akkor miért hagyta, hogy elfussak. Miért hozott ki egy olyan helyre, ahol el tudok menekülni? Vagy ezt is betervezte?
Mintha a sors válaszolt volna a kérdésemre, amikor kiértem a tisztásra és… Ő ott állt előttem. A szemembe nézett és elmosolyodott.
A döbbenettől a földre rogytam. Nem voltam képes tovább menekülni. Levegőt kapkodva, labdányira tágult szemekkel néztem őt, ahogyan lassan közeledett felém.
- Mi a baj? – kérdezte aggódó hanggal, de már nem tudta leplezni az érzéseit. Az arca és a szeme mindent elárult. Leguggolt elém és megsimogatta az arcomat. Hátra akartam hőkölni, de a testem nem engedelmeskedett. Csak bámultam őt.
- Ejnye! Hát miért sírsz? – szólalt meg hirtelen, őszinte iróniával és leplezetlen gyönyörrel a hangjában. Észre sem vettem, addig, hogy könnyeim patakokban csorognak végig az arcomon.
Nem válaszoltam neki. Nem volt rá erőm. Csak néztem őt elhomályosodó tekintettel és vártam.
Felvillantotta kezében lévő vadászkését. Megforgatta, letisztított és büszkén nézte.
Lassan, élvezettel húzta végig a kést az arcomon. A könnyem csípte a sebemet. Éreztem, ahogy vérrel keveredve lefolyik az arcomon, végig az államon, majd a földre hullik. Hallottam, bár nem érezte, hogy a légzésem egyre szaggatottabb, a szívem hevesebben vert. Az agyam kikapcsolt.
Bámultam a semmibe. Éreztem a fájdalmat, azt az eszelős, elviselhetetlen fájdalmat, és hallottam a saját, távoli sikolyaimat.
Egy dolog. Egyetlen dolgot fogott csak fel az agyam, azokban a percekben. Beleégette a képet az elmémbe. Beleégette a képet a szívembe.
A mosolya. Imádom a mosolyát. És én, ezzel, végre, igazi örömet okoztam neki.