Még sose írtam arról, amikor fiatalabb voltam, mint most, de most, hogy újra megtaláltam ezt a számot belém nyilallt a felismerés, hogy mennyit változtam csak úgy két-három évvel ezelőtti magamhoz képest. Ahhoz az énemhez képest, aki ezt a számot maximumra állítva a fejhallgatóján egy kapucnival a fején, fejét a térdére hajtva ül, egészen addig, amíg valaki meg nem találja, és meg nem kérdezi tőle, hogy jól van-e. Sose sikerült senkinek egyetlen olyan dolgot sem mutatnia nekem, ami átsegített volna ezen az időszakon. Így visszatekintve, az azóta megnézett filmek/elolvasott könyvek közül talán a Scott Pilgrim a Világ ellen segíthetett volna. De az túl sci-fi és túl elrugaszkodott volt a szüleimnek, a bátyámék meg, ha látták is, nem gondolták, hogy nekem tetszene.
Fáj a fejem. Nem tudom, hogy attól, hogy hidegfront van, attól, hogy nem ittam eleget (előfordul), attól, hogy tegnap álomba sírtam magam (már nem tudom, hogy miért), attól, hogy már lassan egy órája nem jut elég oxigénhez az agyam, tekintve, hogy a kapucni és a térdem közötti oxigén az első 5 perc alatt elfogyott, vagy attól, hogy ez a szám már egy órája üvölt a fülemben és én nem teszek ellene semmit.
Már egy hónapja ez az ébresztőórám hanga. Jól beválik, mert halkan kezdődik, csak utána lesz hangos (de jó hirtelen), ráadásul rosszat álmodom tőle mindig, így nagyobb hajlandóságot mutatok arra, hogy kiszálljak az ágyból és kevesebbet arra, hogy visszaaludjak, és újra átéljem azt, ami éppen aktuálisan riogat. Persze, ettől nem indul valami jól a napom, de ez nem sok mindenen változtat. Amúgy sem.
Jah, itt lenne az ideje szembenézni velem, hogy nem érzem jól magam. Mindenki azt mondja, hogy kamaszodom. Ne röhögtessenek már! Tény, hogy mostanában rossz a hangulatom, amiből kifojólag pofátlanabb vagyok, nyilván, de semmilyen késztetésem nincs rá, hogy elszökjem otthonról, hogy leigyam magam a sárga földig, hogy hajnalig bulizzak, és hogy rávessem magam minden arra járó potenciális hím/nőneműre… Jó, most biztos sztereotip vagyok, de most komolyan. Körülöttem (azt a néhány szintén-szerencsétlent leszámítva, akik a barátaim) mindenki ezt csinálja. Ráadásul azok a könyvek, amiket apa meg bátyámék adtak nekem szintén hasonló képet adnak magamról: tudniillik azt, hogy közelében se járok a kamaszkornak, ha azt nevezzük kamaszkornak, ami azokban a könyvekben van.
Miért? A 13 és fél éves Adrian Mole titkos naplóját nem értettem. 15 évesen sem. Nyilván azért, mert fiú és ők tök máshogy kamaszodnak, de most őszintén. Szerintem tök gagyi. A Betoncsók egész jó volt. Érdekes, néhol izgalmas is, de nem nagyon tudtam beleélni magam abba se. Aztán a Zabhegyező… Most őszintén. Egyáltalán nem értem azt a könyvet. Egy velem egykorú srácról szól. Tehát nagyjából meg kéne egyezniük a problémáinknak nem? Legalább a gondolkodásunk egy kicsi részének, annak, amelyik kamaszodik, vagy nem tudom. Még akkor is, ha ő fiú. De nem. Én nem vagyok céltalan. Vagyis de. Fogalmam sincs, hogy mi a frászt akarok kezdeni az életemmel, de ez nem okoz nekem túlságos frusztrációt. Abszolút nem tudok azonosulni velük.
A lányoknak szóló hasonszőrű könyvek, mint például a Klikk (amiből, mire megkaptam rég kinőttem), vagy a Bad Girl (tudjátok, az amelyikből a Gossip Girls c. biztos-fenomenális sorozatot csinálták, csakhogy én nem nézek olyan sorozatokat, amikben reális emberek vannak, mert untatnak és kényelmetlenül érzem magam a problémáiktól, mert köszönöm szépen átélem én azokat elégszer, nem kell, hogy még emlékeztessenek is rá, hogy mennyire elbasztam), viszont annyira bugyuták és túl-lányosak, hogy szimplán és egyszerűen nem tetszenek. Ráadásul még jobban belém sulykolják a
saját magam által kialakított sztereotípiát.
Biztos, hogy bennem van a hiba, de sokkal jobban tudok azonosulni egy shonen anime bármelyik karakterével (általában nem a főhőssel), mint egy ilyen jajj-de-reálisan-mutatjuk-be-a-dolgokat könyv/sorozat bármely szereplőjével. Nem tudom, miért van ez, lehet, hogy azért, mert menekülök a saját kis életem elől egy másikba, ami sokkal varázslatosabb, tele veszéllyel és szomorúsággal, de valahogy a végén minden megoldódik. Lehet. De szerintem azért, mert ezek a dolgok annyira realisztikusak, és emberiek akarnak lenni, hogy már túl földhözragadtak és valóságtalanok. Én elhiszem, hogy az, aki ezeket a könyveket írta így élte meg, de nem tudok azonosulni vele. És azt is elhiszem, hogy a szüleim és a bátyámék tudtak vele azonosulni, de én nem, bocsi.
Szeretem ezt a számot. Nem tudom, miről szól. Nem tudok jól angolul. Szüleim mindent megtesznek, van egy külön tanárom is, aki szintén, de egyszerűen nem érdekel. Megnéztem egy online fordítón, de nagyon fura volt és nem tudom, hogy a szöveg tényleg ennyire elvont és érthetetlen, vagy csak a fordító hülye. Valószínűleg mindkettő. Mindegy. Elég hangos és elég ordítozós ahhoz, hogy elvonja a figyelmem a külvilágról. És hogy megfájduljon tőle a fejem. Néha szeretem, hogy fáj valamim. Ez biztos nem normális, de most mit csináljak. Már egy ideje tudom, hogy nem vagyok normális, akkor minek kéne foglalkoznom vele.
Valaki megrázza a vállam. Apa az. Mond valamit, de nem hallom a zenétől. Kiveszem a fülhallgatót.
- Eszednél vagy??!!
Ez szíven üt. Nem az, hogy olyan arccal kérdezi tőlem, mintha most vágtam volna fel az ereimet, vagy mintha most boncoltam volna fel egy kismacskát (nem tudom eldönteni), hanem, mert íme, itt a szakadék. A szakadék a között, hogy valaki aggódó arccal megkérdezi, hogy „Jól vagy?” és a között, hogy valaki aggódó arccal megkérdezi, hogy „Eszednél vagy?”. Most mondhatjátok, hogy túl érzékeny vagyok. Valószínűleg. Most mondhatjátok, hogy aggodalmában nem tudja, hogy milyen szavakat használ, és nem úgy értette. De ehhez túlságosan is hiszek Freud bácsinak.
Eszemnél… Nem nagyon tudok mit válaszolni rá. Félek attól, hogy nem vagyok „Normális”, és amikor emberek ilyeneket kérdeznek tőlem, úgy érzem, ők is. Csak nagyra nyílt szemekkel bámulok rá és bólogatok rezignáltan. Nem tűnik úgy, mintha meggyőztem volna, de (miután elmondja, hogy kész a vacsora) otthagy.
Vissza akarok ülni. Vissza akarom tenni a fejem a térdemre, visszakapcsolni a zenét és nem gondolni semmire. Talán sírni is akarok. Nem tudom.
Nem tudom, mit akarok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése