Bukottak

Első szárnypróbálgatások fancfictionök terén. Baromi nyálas, romantikus és igazából semmi értelme. Na jó az én mércémmel még nyálas romantikus, de igazából a Nagy Könyv valószínűleg nem hívná annak. De ha hajnali kettőkor rám jön az öt perc, akkor már le se tudnak lőni. Úgyhogy bocs... (Bétázás: ezazállat, aki tönkretesz köszi ^^)

Hannibal Lecter a nappalijában ült a szélesvásznú TV-je előtt, és egy késő esti kvízműsort nézett enyhén irritált hangulatban. Utálta az ilyen műsorokat, a tolakodó műsorvezetőkkel és a kifejezetten goromba, és mindenekelőtt, felettébb ostoba szereplőkkel. Mivel eddig semmilyen személyes sértés nem érte őt irányukból, ártalmatlanoknak gondolta őket, nem érdemesnek arra, hogy részesei lehessenek az ő művészetének.
Ám most, hogy szinte szó szerint odaszögezték a kanapéjához, és nem érte el a távkapcsolót, minek eredményeképpen azt volt kénytelen nézni, ahogy egy feltűnően nem természetes szőke... (rendben, legyen) hölgy, kissé talán eltúlzott sminkkel az arcán, azon morfondírozik, vajon mikor is kezdődhetett az a fránya Második Világháború; a doktor azon kezdett gondolkodni, hogy milyen farhát sültet lehetne készíteni az illetőből. Bár jobban megnézve azt a nőnek, sőt embernek nevezett rongybabát, csalódottan rá kellett jönnie, hogy valószínűleg több gumit tartalmaz ez a két lábon járó, vírusagyú (itt gondolatban elnézést kért minden vírustól) élőlénynek nevezett sminkmassza, mint húst.
De milyen szög képes arra, hogy a nagy és kegyetlen Dr. Lectert arra kényszerítse, hogy önmagát meghazudtolva végignézzen egy ilyen rémséget? Egy meglehetősen nehéz szög; volt kénytelen a talán-nem-is-annyira-jó-doktor megállapítani. Egy kifejezetten súlyos szög, amely, már kevésbé meglepő módon, szeret kora esti dokumentumfilmeket nézni a kutyák neveléséről. És aki legalább ugyanilyen lelkesedéssel el is alszik rajtuk. Úgyhogy az említett illető most is épp az igazak álmát alussza Hannibal mellkasán.
Vagy épp a romlottakét. De ez már részletkérdés volt, ugyanis Will Graham, valószínűleg évek óta először, zavartalanul aludt. Nincs több lázálom, nincs több halott, nincs több víz, nincs több szarvas.
Hannibal lenézett a karjai között egyenletesen szuszogó férfira, annak kusza, göndör tincsei kellemesen csiklandozták az állát. Úgy érezte, mintha melegség járná át a testét. Félreértés ne essék, ez nem szeretet volt (legalábbis nem az a fajta, amit az átlagember ért a 'szeretet' szó alatt). Hannibal Lecter már nagyon, nagyon régóta nem volt képes olyan fajta érzelmekre. Ez az érzés olyasféle büszkeséggel vegyes kötődés volt, amelyet a művészek éreznek legjobb alkotásuk iránt.
Ám az érzés nem volt feltétlen. Tudta, ha remekműve alkotója ellen fordulna, hezitálás nélkül elpusztítaná saját teremtményét. Csalódottságot, haragot és talán egy kevés hiányt érezne utána, de szomorúságot nem.
Ó, igen. Az ő műalkotása. Érezte, tudta, hogy sikerrel járt, abban a másodpercben, amikor először látogatta meg Willt az elmegyógyintézetben, és találkozott a férfi határozott, hideg, sőt, kegyetlen tekintete az övével.
Igen, az, hogy ez az ember, mióta kiengedték cellájából, nem remeg, nem gyötrik rémálmok és nem retteg a sötéttől és a holtaktól, egyértelműen és tagadhatatlanul Dr. Hannibal Lecter érdeme.
Sikerült neki. Sikerült megszüntetnie egy olyan ember félelmét, aki saját magától rettegett. Sikerült elérnie azt, hogy egy olyan ember, aki  mások lelkiismeretének súlya alatt görnyedt, most ne érezzen bűntudatot.
Elérte, hogy a rózsakoszorút vörösre fesse a vér, hogy a virágot tövist növesszenek, és az a hófehér, megkínzott angyal keresztjét ledobva, vértől mocskosan feküdjön a porban.
Elérte, hogy a leggyönyörűbb angyal boldogan simuljon a Sátánhoz.