E

Ennek a fele is alig igaz, és végképp nem gondoltam komolyan, csak olyan jól esett eljátszadozni a gondolattal (tudom, orvosnál lenne a helyem, de hé, épp ezért csinálom).
Gyakorlatilag minden részletet megváltoztattam a konkrét szituációból, amikor végigfutott az agyamon az ötlet. Olyan helyen és olyan helyzetben voltam, amikor nem volt illő rossz dolgokon gondolkodni, hanem felhőtlenül vidámnak kellett volna lennem. Ezt nekem.

Egy bárban ülök a főtértől alig ötszáz méterre. Fekete, nyuszi füles, kapucnis pulcsi, nyakamban kardos-kereszt nyaklánc a mellkasröntgen képpel díszített pólóm felett; fekete rövid fodros szoknya, hosszú fekete-fehér zokni és bakancs.
Feltűnő jelenség vagyok, tudom, direkt. Amolyan kísérlet. Azok, akik nem ismernek, hogyan fordulnak felém, amikor meglátnak. És azok, akik ismernek, hogyan fordulnak el, még ha nem is látványosan.
Rendelek egy kólát. Nem szeretem az alkoholt, ami még jobban elválaszt a cidert, sört és koktélt szürcsölő többi vendégtől.
A velem szemben lévő asztalnál egy leánybúcsú résztvevői ülnek, mármint ezt szűröm le abból, hogy mindegyikükön egy „Cintykes girlz” feliratú, rózsaszín, szivecskés póló díszeleg, egyiküket kivéve (felteszem ő Cintyke). Egyikőjük felém fordul, majd pletykára éhes vigyorral az arcán a barátnői felé fordul. Öt kíváncsi szempár szegeződik rám pillanatok alatt. Éles mosolyok, idegtépő vihogás.
Már igen be vannak csiccsentve, legalábbis Cintyke ige részegen próbált meg, mennyasszonyi létét meghazudtolóan, flörtölni a pincér sráccal, amikor az előbb elmentem mellettük.
Röhögcsélnek még egy kicsit, szürcsölnek egy-két bátorítót, majd a legnagyobb hangú megszólít.
- Hé, emóka! – nem válaszolok neki. – Hahó, goth kislány!
Felé nézek, türelmesen, nyugodtan. Mostanra Cintyke is felbátorodik, és feltett szándékának tartja, hogy szórakoztassa barátnőit.
- Hé! Emós kiscsaj! Nem akarnál inkább öngyilkos lenni, ahelyett, hogy itt rontod a levegőt?
Fülsértő vihogás. Elgondolkodom rajta, hogy vajon mennyi alkohol szükséges ahhoz, hogy ez vicces legyen, de a harmadik liter tömény után feladom.
Hangosan válaszolok neki.
- Ami azt illeti – megvárom, amíg mindegyikük felém fordul, afelőli megdöbbenésükben, hogy visszaszóltam.
- Éppen arra készültem.
Felemelem a jobb kezem, amelyben az indítógomb van. Elmosolyodom, ahogy szemükkel lekövetik a zsinórját az egyik mellékhelységig, és rádöbbennek arra, hogy mit is mondtam.
Mert ha mindenki egy furcsa lányt néz, furcsa ruhában, akkor nem fog feltűnni nekik az egyetlen igazán furcsa dolog: a zsinór, amit maga után húz.
Megnyomom a gombot.
Még látom az arcukon a megdöbbenést és a hitetlenséget, mielőtt elnyeli őket egy lánglabda.