C

Szóval A Vörös Sárkányt olvastam… Igen, tudom, hogy az egy ős régi és nem is igazán horrornak, mint inkább kriminek szánt könyv, de na, ha megnézted a filmet is, és/vagy vizualizálni tudod, akkor azért elég para.

Aki nem olvasta el, az sürgősen tegye meg, vagy inkább nézze meg előbb a filmet, mert az a típusú film, ami szerintem baromi jó, csak nem sok köze van a könyvhöz, és ha nem akarsz kiakadni azon, hogy mennyi mindent megváltoztattak a könyvhöz képest, akkor a filmmel kezded.Eredetileg nem értettem, hogy miért vagyok ennyire kiakadva, mert mint mondtam, nem egy ilyesztő könyv, de: másnap/ aznap mentem fel Pestre és ott befejeztem az egészet. Kereken huszonnégy óra múlva szobatársaimat sikításommal ébresztettem (hajnali háromkor ugye). Nem emlékszem, hogy pontosan mi volt benne, csak arra, hogy benne volt Ralph Fiennes és valószínűleg könyvről álmodtam.Dejó.Úgyhogy az előtte levő esti kiakadásom is Thomas Harrisnek tudom be.Íme:

Eddig olvastam. Nem fejeztem be, de holnap (vagy inkább ma) korán kelek, így kénytelen vagyok a legizgalmasabb résznél abbahagyni. Nem mintha ilyen gondolatokkal aludni tudnék, de legalább a látszatát akarom kelteni annak, hogy pihenek, mivel a telefonom kijelzőjén, a kezekkel eltakart szemű csapzott férfi vörös képmása fölött a számok vádlón mutatják a hajnali hármat.
Mielőtt elaludnék, elsietek a mosdóba. Ahogy megyek le az öreg, csikorgó lépcsőkön, lelassítok, nem akarom, hogy szüleim felébredjenek.
Nem kapcsolok villanyt. A sötétben is jól tájékozódom. Ekkor hallom meg a lépteit. Halkabbak, mint az enyémek, de jelen vannak.
Átvágok a konyhán, be a mosdóba. A lámpa fényénél sem látok semmit, de érzem a tekintetét a tarkómon, az arcomon
mindenhol.
Miközben a kezemet mosom, érzem, hogy mögém áll. Belenézek a tükörbe. Egy sápadt, szeplős, kócos hajú, lány néz vissza rám, karikás, enyhén riadt, de inkább kíváncsi szemekkel.
Semmi más. Senki más.
Ahogy kicsit bizonytalanul botorkálok vissza a sötétben, tudom, hogy követ. A szemével, a halk lépéseivel, a láthatatlan valójával.
Már nem érdekel, hogy nyikorog a lépcső, sietek vissza a szobámba, a fénybe.
Az ajtóm nehezen csukódik, be kell csapni, de engem megnyugtat. Nem lehet hangtalanul kinyitni. Erre még ő sem képes. Ráteszi a kezét az ajtó tejüvegére. Szinte látom a körvonalait. Tudom, hogy nincs ott, fizikailag nincs, de én látom.
De nem tud bejönni. Hangtalanul semmiképp sem. A zaj viszont elriasztja, szertefoszlatja. Az ajtóm hangja. A telefonomból szóló megnyugtató dübörgés. A lámpám sistergése. A tollam sercegése a papíron.
A szobám az egyetlen hely, ahol biztonságban érzem magam.
A szobám az egyetlen hely, ahol biztonságban vagyok.