Ez talán eddigi szerény életem leggyengébb pillanata volt.
Ha most valaki azt várná, hogy azt mondjam, hogy egy percig sem gondoltam
komolyan, csalódnia kell, nem szívesen hazudnék.
Ugyanis ezt a blogot (pont e miatt a kis novella miatt) amolyan terápiaként
tekintem (emiatt kezdtem el újra írni), ott meg ugye nem illik hazudni.
Valószínűleg azért képzeltem el ennyire élesen a helyzetet és gondoltam tovább
is, hogy végül ne gondoljam komolyan. Így visszagondolva a helyzet röhejes és
kifejezetten túldramatizált, de akkor és ott nem tűnt annak. Önzőnek igen, de
nem túlzónak. Az, hogy meg merem osztani azt is jelenti, hogy túljutottam
rajta, legalábbis részben. De lehet, hogyha nem sikerült volna, az, amivel akkor
szembenéztem (ami egy kifejezetten pitiáner dolog egyébként, csak én tűztem ki
magam elé akkor elérhetetlennek tűnő célokat), akkor nem biztos, hogy túl
leszek rajta, de hát ez egy másik dimenzió zenéje. A lényeg, hogy ettől
kifejezetten instabil lettem lelkileg, ami elég erősen kihatott az
önértékelésemre.Kicsit kínos, hogy a leírás majdnem olyan hosszú (ha nem hosszabb), mint maga a
novella, de hát terápiát tartok vagy mi.Az már kínosabb, hogy megríkat a saját novellám.
Körülnézek a teremben. Senki nem figyel. Helyes. Nem akarom,
hogy lássanak.
Az ablakpárkányon ülök, a függöny eltakar, a lábam az előttem lévő padnak támasztom. Kint süvít a szél, lassan vihar lesz, de még nem esik. Megfeszítem a lábam, míg a testem többi része ellazul. Csak egy apró lökés.
Ahogy a testem átlendül a párkányon a teremből egy meglepett kiáltást hallok. Tehát mégiscsak látott valaki. Sajnálom szegényt. Nem szívesen élnék együtt azzal a képpel, ahogy egy ismerősöm leveti magát nagyjából 20m magasból. Mondjuk ez egy igen nagy álszentség, hiszen én amúgy sem élnék már szívesen.
Azt hittem sikítani fogok.
Igazából sikítani akartam. Egy utolsó velőtrázó halálsikolyt, amely minden fültanú emlékezetébe örökké beleég.
De nem tudok. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Csak némán figyelem, ahogy távolodik tőlem az ablak. Nem rettegek, nem érzem magam szabadabbnak, nem érzem magam sehogy.
Hirtelen arcok jelennek meg az ablakban. Aggódó, hitetlen arcok.
Elmosolyodom. Az arckifejezések megváltoznak. Borzalom. Értetlenség.
Én pedig, se nem gyorsan, se nem lassan, sodródom lefelé.
Fáj. Mindenhol. Egyszerre. Gyorsan. Vége van.
Sötét.
Halk sírás.
Arctalan kérdés.
„Miért vagy szomorú?”
„Mert hiányozni fognak.”
„Akkor miért?”
„Mert én nem fogok nekik.”
Csönd.
Sötét.
Magány.
Fájdalom.
Gyász.
Az ablakpárkányon ülök, a függöny eltakar, a lábam az előttem lévő padnak támasztom. Kint süvít a szél, lassan vihar lesz, de még nem esik. Megfeszítem a lábam, míg a testem többi része ellazul. Csak egy apró lökés.
Ahogy a testem átlendül a párkányon a teremből egy meglepett kiáltást hallok. Tehát mégiscsak látott valaki. Sajnálom szegényt. Nem szívesen élnék együtt azzal a képpel, ahogy egy ismerősöm leveti magát nagyjából 20m magasból. Mondjuk ez egy igen nagy álszentség, hiszen én amúgy sem élnék már szívesen.
Azt hittem sikítani fogok.
Igazából sikítani akartam. Egy utolsó velőtrázó halálsikolyt, amely minden fültanú emlékezetébe örökké beleég.
De nem tudok. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Csak némán figyelem, ahogy távolodik tőlem az ablak. Nem rettegek, nem érzem magam szabadabbnak, nem érzem magam sehogy.
Hirtelen arcok jelennek meg az ablakban. Aggódó, hitetlen arcok.
Elmosolyodom. Az arckifejezések megváltoznak. Borzalom. Értetlenség.
Én pedig, se nem gyorsan, se nem lassan, sodródom lefelé.
Fáj. Mindenhol. Egyszerre. Gyorsan. Vége van.
Sötét.
Halk sírás.
Arctalan kérdés.
„Miért vagy szomorú?”
„Mert hiányozni fognak.”
„Akkor miért?”
„Mert én nem fogok nekik.”
Csönd.
Sötét.
Magány.
Fájdalom.
Gyász.
Miért ezt hagytam utoljára, mikor sorrendben előrébb van a többinél?
VálaszTörlésMert akkor nyer értelmet, ha nem csak ezt, és nem "csak" egyszer olvasod el. Legalábbis a bevezetőt inkább minősíteném utóiratnak, mint kellemes ráhangolódásnak. A kellemes ráhangolódás részben, inkább a többit mondanám egy kis előzménynek.
Akkor kezdjük a végéről, ha már ilyen szépen felrúgtam eddig is mindent.
Terápia. Erősnek érződik ez szó, kifejezés, de mégis olyan üres. Hiszen egy terápia általában nem magányos, legalább egy orvos, terapeuta, kisegítő, egyéb flinces-flancos megnevezésű egyén ott áll, vagyis ott van, vagy csak úgy lézeng melletted.
Egyedül. Első hallásra ez olyan, "csináld magad önfejlesztő programnak" hangzik, holott köze sem LEHET a dologhoz.
Szerintem az írás nem terápia magában, csak része az önismeret hosszú és rögös útjának. Egy tisztás, amire az ember bátran fellép, észre sem véve a rejtett csapdákat. Nem azt mondom, hogy veszélyes, de olyan, mint a két élű penge. Tudni kell melyik oldalon állsz, és persze, nem árt, ha van róla fogalmad, hogyan is használhatod. Olyan fegyver, amire oda kell figyelni.
Szeretem a valóságon, vagy legalábbis részben a valóságon alapuló történeteket, hiszen az közelebb áll sokszor az ember egyszerű felfogóképességéhez. Persze, ha van benne egy kis csavar, vagy stílus, netalántán még elszántabb történet is, akkor az a torta habján lévő cseresznye. Ami fincsi, ízletes, lehet rágódni a szavain.
"Nem szívesen élnék együtt azzal a képpel, ahogy egy ismerősöm leveti magát nagyjából 20 m magasból. Mondjuk ez egy igen nagy álszentség, hiszen én amúgy sem élnék már szívesen."
Azt hiszem, minden embernek megfordul a fejében az öngyilkosság kósza gondolata, ha más nem, távoli zugában, mélyre zárva a tudatalattijában. (Ha meg nem ássa el magát, és a nemlétező tökéletes életét.) Nem meglepő, hogy közkedvelt mind sorozatok, filmek, könyvek, egyéb művészeti alkotás, és persze zene terén is.
A halál előtti pillanatokra kíváncsi szemekkel vagyunk rácuppanva, de kipróbálni nem nagyon szeretnénk. Belegondolni elég, lehet, hogy jobb is. Hiszen a valóság, sokszor mutat a vártál sokkal kiábrándítóbb képet. Egyszerűbb lecsukni a szemünket, hogy láthassuk és halhassuk, és főleg érezhessük, amit tényleg szeretnénk.
Benyomások. Képek, hangok, szavak, tőmondatok.
Ilyen a te halálod.
Az eleje az inkább magyarázkodásnak szántam, ahogy így visszaolvasom, mint ráhangolódásnak. A terápia szót pedig azért használom, mert nem vagyok egyedül, mert bárki idetéved, az "olvasónak" számít, ami szerintem egy flancos jelzővel illetett személy (még ha maga a személy nem is az), meg azért, mert nem igazán találtam rá jobb szót, hogy megmagyarázzam, hogy miért is mesélem el, hogy ez a szösszenet tényleg rólam szól. mindenesetre köszönöm :)
Törlés